8.rész - Ébredés

Mi ez? Fáj mindenem! A fejem zsong, ettől, a fülsüketítő szirénázástól! Nagy nehezen, de kinyitottam szemem. Az első amit megpillantottam, az egy felirat volt; KÓRHÁZ.
Ezután, amennyire tudtam, körbenéztem magam körül. Rémálomba illő látvány fogadott. Nem. Még annál is rosszabb! Mindenhol mentőautók, holttestek... A legszörnyűbb, az  az egészben, nem tudom, hol vannak a többiek! Remélem nem történt semmi bajuk! Elkezdtem sírni a fájdalomtól, ami belülről jött. Egészen a szívem belsejéből. Nem akartam belegondolni, mi lesz, hogyha soha többé nem láthatom őket. Ekkor, egy óriási fájdalom nyilalt a lábamba. Amikor megnéztem, az egész testem megborzongott. Nyílt törésem volt. A jobb lábamból, ki állt a csontom. ..És ha ez nem lenne elég, csupa vér volt mindenem. Nem bírtam tovább.... éreztem, elsötétedik előttem a világ.

Később...

Hangokat hallottam.
- Rendbe fog jönni? Mikor fog magához térni? Beállították  a gyógyszerét?
- Nyugodjon meg kérem. Az állapotát stabilizáltuk, de képlékeny hogy mikor fog magához térni. Sajnálom.
Ezzel, a mondattal valaki el is ment. Az ajtó csukódását hallottam.
  Várjunk csak, ez, ez,  Riker hangja! Édes istenem! Jól van! Ennek örülök.  Egy kis idő után, megszólalt egy ismerős hang. Riker!
-Úgy sajnálom! Nem szabadott volna magadra hagynom azon az estén. A gyógyszered véletlenül nálam maradt, a vacsora után.
 Sírást hallottam. Riker forró könnycseppjeit éreztem a kezemen, azon, amelyet a kezében szorongatott.
- És a legrosszabb, még hátra van. Azon az estén, amikor nem jöttél vissza...
 Itt egy kisebb szünetet hagyott...
- Én, én, én megcsaltalak Alexis-szel.
- Nagyon sajnálom! Ne tudom mi  üthetett belém! De tudom, ezek nem kifogások.
Riker most már nem sírt, hanem zokogott! Nem akartam elhinni. Az nem lehet! Nem! A szívem összeszorult, mintha valaki  kicsavarta volna, mint ahogy  a vizes rongyokkal teszik. A végén nem bírtam tovább. A szemem sarkából, elindult egy könnycsepp, amely végig futott az arcomon.
 Ekkor újból ajtó nyitódást hallottam, de ezúttal, magassarkú kopogás is társult hozzá.
- Na? El mondtad neki?
Honnan ismerős nekem, ez a nyávogós, idegesítő hang? Hát persze...  Alexis! Ő is túléte?! Miért ver engem az Isten ennyire?!
- Alexis,most hagyj minket magunkra! Szeretnék még beszélni Sandy-vel!
- Nahááát... Magához tért?
- Nem még nem. Csak stabilizálták az állapotát.
- Akkor meg, miért beszélsz hozzá?! Úgysem hallja!
- Alexis! Fogd már be! Nem érted? Szeretnék egyedül maradni!
- Jó. Oké. Értettem a szóból!
Ezzel el is ment. De azért ismét hozta a formáját! Úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy az ablaküvegek is beleremegtek.
Egy kis idő elteltével, Riker is elment. n meg csak feküdtem, feküdtem, és csak feküdtem.
Elég legyen ebből Sandy! - Szólítottam fel magam határozottan. Most szépen összeszeded magad, kinyitod a szemed, és felülsz! Az odáig megvan hogy ki tudtam nyitni a szemeimet, de sehogy se sikerült annyi energiát össze gyűjtenem, hogy feltoljam magam, ülő helyzetbe.
Hirtelen, annyit éreztem, hogy valaki megfogja a derekamat, és felhúz.
Mikor az a valaki leült az ágyam szélére, megbizonyosodtam, hogy ez  valaki, Ross volt.
-Ross! Jól vagy?  Fáj még a csuklód? És a fejed?
- Semmi bajom! Csak zúzódás ez minden. A fejemet meg csak beütöttem. Semmiség az egész!
- De inkább, te mesélj! Te hogy érzed magad? Nem festesz valami fényesül!
Próbáltam jó fejet vágni a kérdéshez, de inkább csak rosszabb lett.
- Hááát, ami azt illeti, lehetnék jobban is!
Ennél a mondatnál, belemarkoltam a takarómba, és megint elkezdtem sírni.
Ross ekkor megfogott, és magához húzott. Olyannyira, hogy szinte éreztem az édes, melengető leheletét.
- Áj le a sírással! Nem érdemli meg hogy miatta sírj!
Bátorítóan rám nézett és megpuszilta az arcomat. A fellegek között éreztem magam. Feltöltődtem energiával. Úgy éreztem, enyém a világ.
- Igazad van! Most azonnal összeszedem magam, és nem gondolok rá többé.
- Helyes! Ez a beszéd! Ha jól tudom, akkor már holnap haza is engednek.
- Erről jut eszembe! Engem és a családomat, beleértve téged is meghívták, egy 4 hetes táborozásra Colorado déli részére. Még én se tudom pontosan a nevét. Jövőhéten indulunk. Ugye velünk tartasz?
- Hát... őőőő.... nem is tudom...
- Emlékszel még hogy mit mondtam? Nem érdemli meg hogy miatta sírj!
-Rendben. Elmegyek. De csak akkor, hogyha nem szívatsz meg egyfolytában!
Fordítottam, egy kicsit vidámabbá a beszélgetést.
- Oké. Megígérem, de nem mondom biztosra. :)
-Akkor elmegyek! :)
Ezzel megöleltük egymást.